|
Nekropolisz
Az éjszaka közepén az emberek mit sem sejtve alszanak meleg ágyukban nyugodtan. Nem tartanak semmitől, amitől kéne, de hogy mi az ok a félelemre? Emberek nem tudják megmondani, csak a csontok és hamvak. Ők suttogják minden éjjel: A Nekropolisz Királya eljön azért a lányért, aki méltó arra, hogy jegyese legyen.
A szél hajlította a vékony ágakat, süvített, szinte sikított, ezzel jelezve a Király közeledtét. Az égen szállt sötét alakjával, melyet a holdvilág emelt ki a kék, már-már fekete vásznon. Lassan haladt, csak körvonalai látszódtak. A csendes kisvárosban ő volt az egyetlen lény, aki mozgott, bár néhol kutyaugatás hallatszott, mert érezték az Ő jelenlétét.
Megállt. A szél is elcsendesedett, és egy váratlan pillanatban eltűnt, csak füstfüggöny maradt utána, de egy idő után az is eloszlott a tiszta levegőben. Fekete mágia.
A Király egy szobában találta magát, először füst, majd Ő maga jelent meg. A szoba szegényes volt, csak egy hokedlin ülő lány aludt a sarokban. Lábait felhúzta, karjaival ölelte át, térdére hajtotta fejét. Hullámos haja csapzottan borult durva anyagból szőtt takaróval fedett vállaira. A Halott Úr pár centivel a föld fölött lebegve közeledett felé. Díszes, sötét ruházata most sem látszott igazán, de fején a korona tökéletesen kivehető volt.
Mikor közvetlenül a lány előtt emelkedett alakja, egy nagy köríves mozdulatot tett kezével, miközben mélyen meghajolt, tiszteletét téve neki. Arcán nem volt bőr, így leolvasni sem lehetett érzéseit. Csupán csontokból álló jéghideg kezét a hölgy hűvös ujjaihoz érintette. Megemelte kézfejét, és mivel nem tudott ajkaival csókot lehelni, csak fogait érintette oda alig érezhetően. Másik kezében, melyet maga mellé emelt, megjelent egy ezüstgyűrű tele ékkövekkel. Ezüstországból való kincsnek számított. A Király évekkel ezelőtt járt ott, a Képzelet Birodalmában, de kárhozatra jutása miatt hamar kiűzték az Ezüst Földről.
A nemes gyűrűt a lány ujjára húzta, ekkor a hölgynek leállt már lassan, gyengén verő szíve. A gyűrű eltűnt, akárcsak élete. A Királyt újra elnyelte a füst, és már nem az égen repült, hanem a Holtak Birodalmában, hol minden szürkeségben úszott.
— A teremburáját! Itt a Király! Itt a Király! —kiáltott fel egy talicskát toló halott öregember. Szürke bőre volt, fehér kecskeszakálla, parasztos, szakadt ruhája, szemei eltérő irányba néztek. Kiáltására mindenki odapillantott, még a lustálkodó múmia is felpattant helyéről, és a többiekkel együtt utat engedett Őfelségének, mélyen meghajolva előtte. Rengetegen voltak, nemesek és koldusok egyaránt, de egyikről sem lehetett elmondani, hogy él.
A Király végigment a számára nyílt ösvényen, mely útmutatóként vezette foltos menyasszonyi ruházatában várakozó királynéjához. Rengeteg gyapjaslepke röpülte körbe többször a szellemet, vadul csapkodták szárnyaikat, hiszen már épp ideje volt kikelni bábjukból. Már évek óta erre a pillanatra vártak. A királyné mellett egy puma állt kecses testtartással, néha izgatottan rántotta meg farkát. Senki se hitte volna róla, hogy ő is a Sötét Ország része, hiszen olyannak tűnt, mint mikor még élt. Puha, bársonyos szőrzet, könnyed, gyönyörű mozgás és alkat.
A Király menyasszonyát nézte szemgolyó nélküli tekintetével, a szellemasszony pedig fakó, fehér, pupillanélküli szemeivel jövendőbelijét. Ő ugyan nem tudta, de a házasság már megköttetett.
A Király lágyan megfogta királynéja kezét, és abban a pillanatban megszólalt egy közeli templomban egy harang, melyet habszedővel kongattak meg eszközök híján. Tapsvihar hallatszott, a Király intett, majd nejével együtt a kastély felé indultak, hogy együtt töltsék az örökkévalóságot.
írta: RedRose933
|
Súgó
Friss hozzászólások