|
Cicakommandó
A Nap elő sem bújt a hegyek mögül, az apró cicák már talpon voltak, s legújabb huncutságukat tervezgették. Kis szőrpamacsok voltak még, mindhárman feketék; a szoba félhomályában szinte észre sem lehetett venni, úgy settenkedtek. A fehér foltos Nyarvin vezette eme kicsiny csapatot a nappalin, át az előszoba Ezütországszerű látványvilágán, a mogorva konyha birodalmába. Nyarvin mögött kullogott Nyarvantyú, a sor végén Macskréta álmos szökkenésekkel követte bátyjait.
A két kisfiú felsegítette húgát a hokedlire, ahol általában megbeszélték minden tennivalójukat. Itt születtek hatalmas cselszövéseik, a kutya ellen elkövetett tréfák ötlete; ezen ülve néztek farkasszemet a gonosz Gyapjaslepkével, aki fel akarta falni őket – ez a hely volt a kiscicák mindene.
Nyarvin, a legnagyobb testvér, úgy gondolta, ideje munkára fogni a lusta bandát, ezért mérgesen nyávogott egyet, hogy felhívja magára a többiek figyelmét. Nyarvantyú és Macskréta leült a hokedlin lévő báb mellé. Emlékeztette őket a régi szép időre, amikor együttes erővel kényszerítették azt a ronda, vörös hajú játékot a földre.
– Testmancsaim – kezdte bejelentését a legidősebb –, ma végre eljött az idő, hogy megszerezzük a Nagy Tonhalat. – Mire ezt elnyávogta macskanyelven, a másik kettő hangos dorombolásba kezdett, bejelentve, mennyire örülnek. – A terv egyszerű: Macskréta fogja figyelni a kétlábúakat, Nyarvantyú kinyitja a hideg dobozt, én pedig bemászom, és kihozom a Nagy Tonhalat. Világos?
– A teremburáját, miért mindig én kapom a lényegtelen feladatot? – duzzogott Macskréta.
– Ha jól teljesíted a feladatot, te is felnőttként Szent Puma leszel, mint a mi családunkban mindenki generációk óta – oktatta ki húgát Nyarvantyú. Nyarvin helyeslőn bólogatott.
– Én is Szent Puma leszek, meglátjátok, ti tejfölös bajszúak!
Nyarvin felemelte a mancsát, így jelezve, hogy szólni szeretne. – Térjünk vissza a küldetésünkhöz. Mindenki érti a feladatát? – Mindkét testvére hevesen bólogatott. – Értitek, mit kell csinálnotok? – Egy aranyos macska-mosoly jelent meg a bajsza alatt, mert látta, milyen ügyesek a többiek. – Helyes. Rajta!
Mindhárman úgy pattantak fel, mintha nyílvesszőből lőtték ki volna őket. Macskréta akrobata ügyességgel ugrott fel az asztalra, végigsétált rajta, majd az ajtónál megállt. Kinézett. A kétlábúaknak se híre, se hamva. Biztosan alszanak még. Beugrott az egyik játék talicskába, mellyel a gügyögő négylábú – feltehetőleg a kétlábúak kicsinye – szokott állandóan babrálni. Most tökéletes rejtekhelyként szolgált.
Nyarvin és Nyarvantyú felugrott a konyhapultra, onnan pedig elsétáltak a hideg dobozhoz. Útközben rengeteg furcsa eszközt pillantottak meg; némelyik félelmetesnek tűnt a cicák szemében. A kétlábúak ezzel szokták elkészíteni a saját életüket, mint például a Nagy Tonhalat is. Nyarvantyú irigy volt a Szent Pumákra – a felnőtt macskákra –, mert ők mindig tudtak szerezni finom falatokat. A legijesztőbb akadály egy habszedő volt. Abban a gödörben tartották, ahol van egy cső, és víz jön ki belőle – a mélység alján hab volt, benne pedig az a veszedelmes szörnyeteg. Besüppedt alattuk, amikor ráléptek, undorító állaguktól felfordult a gyomruk. Persze nem támadott, de nem kockáztattak.
Nyarvantyú volt a legerősebb hármuk közül. Egy kecses ugrással elérte a hideg doboz fogantyúját, ellökte, az pedig kinyílt. Teljesítette feladatát. Most Nyarvin vetette be magát a belsejébe. Dacolt a hideggel, kutató szempára a Nagy Tonhalat kereste. Megannyi finomság lapult még ott, de azoknak az illata nem volt elég csábító ahhoz, hogy eltérítsék a cicát. Fontos küldetésen vagyok, mondogatta magában.
Macskréta csodálkozva nézte, milyen ügyesek a testvérei. Általában mindig rá jutott a könnyű feladat: figyelni, jönnek-e a kétlábúak; letépni a bábu szemét; kedvesen dorombolni, hozzádörgölőzni a gazdákhoz, hogy eltereljék a figyelmüket – sosem kapott fontos szerepet. Haragudott rájuk, mert folyton kihagyták. Mi olyan nehéz a megfigyelésben? Semmi. Azon múlik, hogy jó-e a szemed, márpedig Macskéta látása kitűnő volt, mint most is...
Vagy mégsem? Ijedten vette észre, hogy közeledik az egyik kétlábú – ruhája gyűrött volt, haja pedig kócos, folyamatosan ásítozott –, Macskréta pedig elfelejtette riasztani a testvéreit!
Most már hiába nyávogott, jajveszékelt: a kétlábú meglátta Nyarvint, amint a Nagy Tonhallal a szájában lép ki a hideg dobozból, felkiáltott, s a cicák terve füstbe ment.
írta: Netty
|
Súgó
Friss hozzászólások