A kis kukta szerencséje
Szilvériusz, Ezüstország királya roppant nagy gondban volt. Palotájának álomszép kertjébe, melynek csodájára jártak hetedhét országból, valahonnan egy puhaléptű, alattomos, sunyi tekintetű puma és egy csúnya foltos hiéna tévedt, s ezek halálra riogatták a kert szelíd állatait. A puma a közelben sátorozó vándorcirkuszból szökhetett meg. De a hiéna?! Honnan tévedhetett ide, ebbe a földi paradicsomba, melyben sehol egy elhullott állat, sehol egy kis csemege a délutáni dögevéshez?! A két szokatlan élőlény megjelenése megzavarta a kert nyugodt csendjét. A virágok fölött riadtan rebbentek szét a jelentéktelen külsejű, de hűséges gyapjaslepkék; rémülten ugrottak egyik ágról a másikra a nyugtalan mókusok, s az egyiknek még a gyönyörű, dús farka is beleakadt egy faóriás ágbogába, úgy össze volt zavarodva.
– Hozd csak a hokedlit, Bernát fiam! – adta ki a parancsot a király, mivel már öreg volt, és nem tudott holmi mókusokkal bajlódni a magasban, de sajnálta szegénykét. Bernát, a mindenhol láb alatt lévő kis kukta viszont – noha már mindjárt be kellett volna jelentenie, hogy az uzsonna tálalva van – nem volt sehol.
– A teremburáját! – toppantott lábával az uralkodó. – Bernát! Ha nem jössz azonnal, úgy elfenekeltetlek az istállómesterrel, hogy arról koldulsz!
Hej, jött is erre a szórakozott kis kukta, még a fehér kuktafövege is majd’ leesett a fejéről.
– Mi-it pa-ran-csol fel-sé-ged? – lihegte, s utána riadtan pislogott a fölfelé tekingető királyra.
– Azt parancsolom, te kis haszontalan, hogy kússz fel rögvest erre a fára, mert a legszebb mókusomnak beakadt a gyönyörű, bozontos farka a faágak közé. Utána meg küldd egyből a fővadászt, mert fontos beszédem van vele.
A kis kukta, mint a villám, felkúszott a faágak közé, de rövid volt a keze, és akárhogy nyújtogatta, a mókust bizony nem érte el, nem tudta kiszabadítani.
– Hozom az útmutatót, felség, hogy megnézzük, ilyenkor mi a teendő! – találta fel magát a kis kukta. De a királyi útmutatóban nem írtak semmit erre az esetre.
– Hát akkor hozom a habszedőt, felséged! – rikkantott. Felpattant a kerti székről, és mire a király válaszolni tudott volna, már vissza is ért a hosszú nyelű, lyukacsos, furcsa konyhai eszközzel. A magasban odanyújtotta a kis mókusnak, és lássatok csodát! Amaz a mellső lábacskáival belekapaszkodott, a kis kukta ekkor óvatosan maga felé húzta a habszedő nyelét, így könnyedén és fájdalommentesen kiszabadult a mókus farka – és persze maga a mókus is – az ágbogak közül.
– Jól van, fiam, Bernát! Ezt derekasan megoldottad. De most már egyik lábad itt, a másik ott! Hívd ide a fővadászt!
Bernát pedig uccu neki, vesd el magad, nekilódult a kerti sétánynak, hogy a vadászházig meg se álljon, ám a főkertész éppen akkor jött arra egy nagy talicska trágyával, amit a felséges Szilvériusz király páratlan szépségű rózsáinak készített elő, és amit a kis Bernátnak sikerült egy pillantás alatt felborítania. Az összes trágya a felséges király felséges kertjének ezüstös kövezetű sétányára borult, és olyan szagot árasztott, hogy a főkertész csaknem elájult, de a harag az eszméleténél tartotta.
– Te ostoba fajankó! Hát nem látsz a szemedtől? Most mit csináljak ennyi trágyával az út közepén, és nézzenek már! A talicskáról meg lepattant itt egy darab! Meg is repedt! Nem elég kárt okoztál a trágyával, még a talicskámat is eltörted, te akasztófáravaló?!
– Elnézést, de most nem érek rá, rohannom kell! – lihegte a kis Bernát, és vágtatott tovább.
– Jöjjön, fővadász bácsi, jöjjön gyorsan! A felséges király hívatja!
– Mit akarhat tőlem uzsonnaidőben? – morgott magában ingerülten a fővadász. – Nem vagyok báb, nem rángathat mindig, mikor neki tetszik! – gondolta mérgesen, és puskáját a vadászlak oldalának támasztva kelletlenül komótos léptekkel megindult a palota előkertje felé.
Hanem ott mekkora riadalom várta! A puma és a foltos hiéna már a felséges kert felségesen gyönyörű rácsozatát szaggatta: ki akartak jutni a kertből! Nem kellett oda sem fővadász, sem főkertész, hogy eltávolítsák a kéretlen betolakodókat. Először az ügyes pumának sikerült – nekifutásból, testét megfeszítve – átívelnie a kerítés rácsozatán, és mikor már a kerten kívül volt, visszafordulva vicsorogni és fújni kezdett. Hogy miért? Mert a sétányon elterülő, talicskányi trágya szaga veszettül facsarta az orrát: nem bírta elviselni. Menekülőre fogta, és óriási ugrásokkal meg sem állt a vándorcirkusz legelső sátráig, ahol lakott, és ahol az idomárja már lucskosra zokogta a párnáját, százszor elsiratva őt.
S hogy mi lett a foltos hiénával? Alattomos léptekkel a sétányra borult trágya felé vette az irányt, de nem ment egész közel: egyre kisebb és kisebb köröket írt le a nagy kupac körül, és mikor rájött, hogy nem egy kecses antilop vagy gnú tetemét kerülgeti, ugató-hörgő-szörcsögő hangokat hallatva megkereste a felséges kert felséges kerítésén az egyetlen rést, azon kiugrott, és meg sem állt Afrikáig. Arról ugyan hallgat a fáma, hogy mi módon jutott át a tengeren, de kis történetünk szempontjából az mindegy is.
Lett nagy öröm a palotában, mikor az öreg király rájött, hogy kertje visszanyerte korábbi csöndjét és nyugalmát – hála a szeleburdi kis kuktának, Bernátnak: csak neki, és senki másnak! Odahívta magához, megsimogatta a fejét, és így szólt:
– Bernát fiam, nem lehetünk elég hálásak neked, hogy megszabadítottál minket ettől a két veszedelmes fenevadtól. Jutalmul nem kell többé lótnod-futnod, nem leszel többé a főszakács bábja, akit ugráltathat egész nap. Mától egy új kukta teszi ezt majd helyetted, téged pedig udvari főkóstolómesterré léptetlek elő.
Erre a bejelentésre még a virágok is táncra perdültek örömükben; a gyapjaslepkék, akiknek törzshelyük volt az Ezüstkert, boldogan kóvályogtak a lemenő nap fényében. Természetesen, csak a hímek, mert bármily fura, a nőstények – mint tudjuk – képtelenek röpülni. Aki nem hiszi, nézzen utána a Wikipedián!
írta: Gábor Ágnes
//anianus.gportal.hu
|
Súgó
Friss hozzászólások