Múló némaság
Ahogy a fák levelei élénkzöldről lassan aranysárgára, bordóvörösre, fakó szürkére, halványpöttyösre, rojtozott szélűre és még ki tudja, milyenre változtatta az ősz, a máskor oly forgalmas utcák, parkok és ablakpárkányok varázsütésre kiüresedtek.
Csend, némaság. Mintha a halál járna közöttünk lomha lábakkal, sötét, színtelen utazóköpenybe burkolva. Nesztelenül lépdel a földre hullott avaron, ujjait kecsesen nyújtja a száradt ágak legtetejébe kapaszkodó, magányos falevelek felé – hogy aztán az élet utolsó jeleit is eltörölje a tájon.
Emlékszem a padra a belvárosban, amit folyton folyvást a szerelmespárok váltogattak egymás között. Ki ott kapta az első csókot, ki ott csalódott először igazán. Rengeteg történetet tudna mesélni az a pad. Ha megszólalhatna, hosszasan ábrándozna a nyári izzadtság- és könnycseppekkel beléragadó érzésekről, melyektől lassacskán roskadozni kényszerült.
És most? Kinek kell az öreg, hideg pad? Hiszen már mállik róla a festék, az oldalából hegyes szög áll ki, alatta bokáig ér a nedves avar. A nyári szerelmespárok olykor szétszéledtek, máskor még erősebbé váltak. A fiúk a lányokhoz már kabátban sietnek, egy pillantást sem vetnek a magányos padra többé.
Emlékszem a kiterített sakktáblára, az idősek majd’ minden délután ott ültek mélyen gondolataikba merülve. Sakk-matt, mondogatták egymásnak. Néha a gyermekek köréjük gyűltek, hogy rácsodálkozzanak a szórakozás e nyugodtabb formájára: sosem értették, mi fán terem a játék. Az egyik öregúr azonban készségesen, türelmesen és mosolyogva magyarázta el újra és újra a szabályokat, akárhányszor is kérdezték tőle. Talán a nyár folyamán elmondta őket százszor, ha nem is kétszázszor – de hát számított ez neki? A lényeg, hogy bevezesse a tanulni vágyó fiatalokat a bölcsesség várába, ahogy ő azt hangoztatni szokta.
És most? Kinek kell a régi, öreg asztal az utcán? A papír sakktáblát kiterítik bent, a kályha mellett, ahol a melegség hullámai vidáman cirógatják megfáradt tagjaikat. De az öregek tovább játszanak. Előkerül a kártya, mellé a meleg tea, pokrócba burkolva igazán élvezetes csak. Eszükbe sem jut a kis asztalka a ferde lapjával és rozoga székeivel.
Emlékszem a tölgyfa alatti széles asztalra, ahol egy család minden szombat délután együtt múlatta az időt. Apa és anya, két apró fiúcskával az oldalukon. Olykor előkerült a színes papír, az olló, a ragasztó. Napocskát festettek fehér lapokra – gondolataikban nyoma sem volt a közelgő ősznek.
És most? Kinek kell a hűvös idő, kinek kell a barkácskészlet? Ahogy a nappalok egyre rövidebbé és hidegebbé válnak, anyák és apák hívják be intő szóval gyermekeiket: gyere be hamar, mert megfázol!
Ahogy az ősz elérkezik hozzánk, valami elhal a tájban, a világban. Nemcsak a fák, a virágok szunnyadnak el. Egy kissé a mi életünk is elcsendesedik.
írta: Inana
|
Súgó
Friss hozzászólások