|
Hulló falevelek
Újabb ősz köszöntött Londonra, ahogy minden benne élő emberre. Az ősz mindenkiben más érzelmeket kelt, vannak akik önfeledten játszanak az összegereblyézett falevelek között, van, aki elkeseredik, mert elmúlt a nyár, ami annyi boldogságot okozott számára. Hogy nekem mit jelent az ősz?
Szokásos sétámat a Hyde Park felé vettem, a szokásos kávém társaságában. Szerettem itt sétálni, megnyugtatott, és ellazulhattam, akárhányszor valami gondom volt. A parkok tükrözik leginkább azt, hogy beköszöntött az új évszak. Mindenfelé színpompás, vörös és sárga levelek hevernek, a sakktáblák - amelyeknél általában idős és őszülő férfiak játszanak, itt megosztva egymással gondolataikat – most üresek, a padokon is csak elszórtan ül pár ember, köztük egy festő is, aki meg szeretné őrizni ezt a pillanatot a következő generációknak. Én is fogtam magam, és leültem egy üres padra. Lesöpörtem róla a leveleket, és lehuppantam. Beleszimatoltam a kávémba, aminek a gőze így az arcomba szállt, kellemesen felmelegítve azt. Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, egy virgonc kislány szaladt előttem, mögötte az édesapja. Hosszú, göndör fürtjei rendetlenül szálltak a sapkája alól, ahogy a lágy és hűvös őszi szellő belekapdosott. Hátrafordult, hogy megnézze, merre van az apukája. Amint látta, hogy lemaradt tőle, visszaszaladt hozzá.
- Apu, apu! – nevetett vidáman, ahogy a két kéz a magasba emelte, és megpörgette.
- Mi az, csillagom?
- Játsszunk valamit!
- Mit szeretnél játszani? – kérdezte a férfi mosolyogva a kislányát. Boldog, és kiegyensúlyozott arcú férfi volt, valószínűleg úriember. Lerakta a földre a kislányt, és megigazította a kabátját. – Van egy ötletem.
- Mi az, mondd el!
- Van egy nagyon jó játékom. Keressünk leveleket.
- Keressünk leveleket? De hát ez nem is érdekes, apu! – mondta kissé unott hangon, de ettől függetlenül tovább figyelt.
- De nem akármilyen leveleket ám - folytatta -, hanem egyformákat! És aki előbb talál egyforma levelet, az nyer. Na?
- Oké, legyen. De hagyj ám nyerni! – És a kislány már indult is a levélkupacokhoz, ugyanolyan leveleket keresni. Szorgosan keresgetett a levelek között, többfélét is kiválasztott, hátha valamelyikből előbb talál ugyanolyant. Az édesapja csak állt, és mosolyogva nézte a lányát. Fél óra keresgélés után a kislány odahozott hozzá egy maréknyi levelet.
- Apa, apa, nézd! Nyertem! – lelkendezett, és az apukája orra alá dugta a leveleket, hogy jól vegye szemügyre őket. Egyesével megfogta a leveleket, megforgatta őket, és visszahelyezte az apró kezecskékbe.
- Sajnálom drágaságom, de nem nyertél, ezek nem ugyanolyanok.
- Dehogynem, azok! Nagyon sokáig kerestem őket, és találtam is – vágott vissza felháborodottan.
- Nem-nem. Ha jobban szemügyre veszed őket, valami mindegyikben különbözik. Gyere, üljünk le ide. Mondta a férfi, és leültek egy fekete, ütött-kopott padra. – Ülj ide az ölembe, elmagyarázom.
- Oké – bólintott a kislányt, és belemászott az édesapja ölébe.
- Mint mondtam, minden levélben van valami más. Nincs két ugyanolyan levél, mint, ahogy két ugyanolyan hópehely sincsen.
- De hát az összes hópehely ugyanolyan! – értetlenkedett a lány.
- Igen, te úgy látod. De valójában minden kis hópihe egy nagyon összetett szerkezet, és nincs kettő olyan, ami ugyanolyan lenne. Ilyenek a levelek is. És tudod, hogy még mik?
- Nem, nem tudom.
- Az emberek. – Az apa mosolyogva nézett a gyermekére, ő pedig kerek és csodálkozó szemekkel nézett vissza rá. Azok a dolgok, amiket az apja tanított, vagy mondott neki, mind csodásak, és hihetetlenül bölcs dolgok voltak. A lánynak az apja volt a hőse.
- Hogy érted azt, hogy az emberek?
- Sokféleképp lehet ezt érteni. Akár külsőre is, hiszen ha megnézed, még az ikrek sem teljesen ugyanolyanok. De ezt én inkább a jellemükre értettem. Nincs két olyan ember, aki teljesen ugyanúgy gondolkodna, vagy pont ugyanazokat a dolgokat szeretné. Érted ezt?
- Azt hiszem, értem. De ennek mi a lényege?
- Egyszer még tanulságos lehet az életedben, úgy gondolom – felelte elgondolkodva. – De nézd csak meg, mondjuk ezt a két levelet. – Ahogy ezt mondta, felemelt a padról két falevelet, és egymás mellé illesztette őket. Az egyik vöröses, a másik pedig narancssárgás színű volt. – Látod, ezek a levelek nem ugyanolyanok, de illenek egymáshoz. Az emberek is ilyenek. Ebben a rohanó világban az emberek nem érnek rá törődni egymással. Viszont, ha találsz valakit, egy olyan embert, aki illik hozzád, törődik veled, és megértitek egymást, akkor ez a világ gyökerestől megváltozik. Mindent másképp látsz majd, mert szerelmes leszel.
- Úgy, ahogy te anyába? – mosolygott a kislány, és a szeplős arcán kis gödröcskék jelentek meg.
- Igen, pontosan úgy. Gyere Sarah, menjünk – felelte, és megölelgette a kislányt. Ezután felkeltek, és elsétáltak egy messzi világba.
Kinyitottam a szememet, és az előttem elterülő parkra meredtem. A kávém kezdett kihűlni, szóval belekortyoltam, és az arcom elé húztam a sálamat. Mindennek már vagy húsz éve. Most itt ülök, ugyanebben a parkban, és egy levélre várok. Nem az ugyanolyan levélre, hanem a hozzám illőre. Más szóval, a tökéletes levélre. Lassacskán a kávém végére értem, amikor hirtelen meghallottam a számomra jól ismert hangot.
- Sarah, megjöttem! – Integetett felém egy barna hajú, fiatal férfi – a szerelmem. Odajött hozzám, átkarolt, én pedig mélyen a szemébe néztem, és hálát adtam érte, hogy ismerhetem. Leginkább azért voltam hálás, hogy az édesapám aznap itt, a parkban megtanította ezt nekem. Nincs két ugyanolyan levél, hópehely, ember. De ettől függetlenül, igenis vannak összeillő levelek, emberek. Akik érzik. Nem tudják, hogy, vagy miből, de érzik.
Megfogta a kezem, és együtt sétáltunk tovább a hulló falevelek között.
írta: Klaudia
|
Súgó
Friss hozzászólások