Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból, körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!

Még csak nem is ember vagyok! Miért? Miért? Miért nem lehetek ember? Azok a szép nagy meleg és puha kezek, az a csiklandozó haj, azok a magas és mély hangok. Nekem miért nincs?

- Én is ember akarok lenni!

- Kis szőrgombolyag, hát ez lenne a kívánságod? – szólalt meg egy mély, öreg hang.

Kíváncsian forgolódtam körbe, ki szólhatott? Kinek van ilyen mély, fülbemászó hangja?

- Erre néz picurka.

Pici kis mancsaimra egyből felpattantam, karmaimat félve eresztettem ki. Ha ellenség, mit csináljak? Bántani fog?

- Ne félj tőlem, nem foglak bántani. Szeretném teljesíteni ezt az egyetlen kívánságodat.

Az alak, aki hozzám beszélt, egy ember volt. Nem olyan magas, kicsit teltebb alakú, ráncos bőrű, ősz hajú férfi. Fehér inge elnyúltan állt rajta, barna nadrágjába szorosan betűzve. A régi stílusú, fekete öv fojtogatóan tartotta a nadrágját. Fekete cipőjén látszott, hogy régi, mégis jó állapotban volt.

- Ki vagy te?

-  Én vagyok az az ember, aki mindig hoz neked innivalót és ételt. Remélem ízlettek – mosolygott kedvesen.

Így igaz. Én csak az utcán élő kóbor cica vagyok. Bundám hiába fekete fehér foltokkal, a piszok miatt inkább szürkés. Nem vagyok még felnőtt, hanem inkább egy gyerek. Az anyukámat nem ismerem, korán magamra hagyott. Viszont nagyon szeretnék találkozni vele! Lehet, hogy csak arra vár, hogy megtaláljam! Talán... Talán engem is keres valahol, talán hiányol, talán még gondol rám valahol!

- Nagyon szépen köszönöm az eddigi gondoskodását – szökkentem elé, és lábaihoz dörzsöltem magamat. – Magának hála, hogy még élhetek!

- Ugyan-ugyan, nem tesz semmit. Egy ilyen védtelen kisállatnak bármikor szívesen segítenék.

Szemeimmel csillogva néztem az öreg apókát. Bárcsak ilyen gazdám lehetne! Vele biztosan sikerülne megtalálni a mamámat is!

- De... Hogy értetted azt, hogy teljesíted a kívánságomat?

- Úgy, hogy emberré változtatlak.

Lassan guggolt le elém, és simogatott meg a füleimnél. Olyan meleg keze van!

- Tényleg emberré tudsz változtatni?

- Igen.

- De jó!

- Azonban nem örökre. Csupán csak egy napra. A varázslat éjfélkor megtörik, és újra az a kiscica leszel, aki most vagy. Korán van még. Szeretnéd kipróbálni milyen egy napig embernek lenni?

- Igen, nagyon szeretném!

- Bolyhos füleidből érzékeny emberi lesz. Puha mancsaidból vékony, női kezek. Fürgékből tipegő lábakat kapsz, amivel magas sarkúban kell járnod. Testedet nem fogja szőr borítani, nem fog megvédeni a hidegtől, helyette szűkös és kényelmetlen ruhákat kell hordanod. Még mindig szeretnéd? – kérdezte az öregember szomorúan.

- Tudni akarom, hogy milyen embernek lenni! Meg akarom találni az anyukámat! Nem akarok továbbra is egy védtelen kisállat lenni!

- Rendben van. Kívánságod valóra válik. Remélem, jól fogod kihasználni ezt a napot.

A testemen egyre erősödő bizsergés vette útját. Tekintetem elhomályosult. Fejem, végtagjaim sajogni kezdtek. Én szétszakadok!!

Mi ez? Olyan furcsa...

Hunyorogva nyitottam ki a szememet. Mi ez? Vakít! Fáj! Kezeimet a szemeim elé kaptam, hogy takarjon.

- Ke-kezeim? – kérdeztem csodálkozó hangon, de oda is kaptam a torkomon. – Tudok beszélni! Kjá! Apóka, tudok beszélni! És itt vannak a kezeim és lábaim! Ugye emberi vagyok! Ugye úgy nézek ki, mint egy ember? – ugráltam örömömben.

- Bizony leányom, pontosan úgy nézel ki, mint egy igazi nő – mosolygott. – Menj utadra, és próbálj ki mindent, amit csak szeretnél.

- Nagyon szépen köszönöm! Amint visszaváltoztam azonnal visszajövök ide!

Nevetve szaladtam előre a vakvilágba. Mindegy merre, csak végre szaladhatok két lábon. Foghatok tárgyakat, hallják és értik a hangomat! De most erre nem érünk rá! Meg kell találni az anyukámat! De... Merre keressem?

- A város másik végébe menj. Téged is onnan hoztalak az utcáról – hangzott el még az utolsó pár szó, majd az apóka köddé vált.

- A másik végébe? Erre akkor, nem? – motyorásztam magamnak.

Hosszú percekig, órákig haladtam előre. A táj megváltozott, már nem az a szép füzes környék volt. A városnak van egy ilyen pontja?

- E-ezaz...? – álltam ott döbbenten.

Itt nem volt más, csak szeméttelep, állatmenhely, meg egy pár lerobbant ház. De hát miez?! Jó helyen járok egyáltalán?

Lassan lépkedtem előre, szinte csak bukdácsolva tudtam csak előrébb jutni. A lemenő nap nem segített, inkább csak hátráltatott. Miért nem látnak ezek az emberek sötétben? Ráadásul ezekkel a lábakkal lehetetlenség itt menni!

Akármerre nézek minden csupa törmelék, üvegdarab és ásásnyom. Mi van itt?

*reccs*

Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, és néztem nagy szemekkel.

- K-kivan ott?

- Nocsak-nocsak, egy eltévedt bárányka?

A nénikéd bárányka! Még csak nem is finomak...

Széles vigyorral, lógó testrészekkel közeledett felém. Mit akar?

- Ne menekülj, úgyis elkaplak, mint a többit? – kapta el a csuklómat.

Ááá, ezek az emberek! Fele olyan gyorsak sincsenek!

- Eresszen el! – kiáltottam fel.

- Ezaz, így! Hangosabban! Sikítozz csak!

- Eresszen már el! Mit akar tőlem egyáltalán?

- Hogy mit akarok? Pénzt! Nőket! Hatalmat! – röhögött teljes erejéből. – És ebben segítesz nekem. Neeeem? Ugye segítesz? – nyávogta bele az arcomba. – Leszel a háremem egyik tagja, ugye? Úgy hasonlítasz az én kis Lorimra! Te leszel az új Lori!

Ennek meg mi baja van? És ki az a Lori? Egy másik lány?

- Lori, gyere ide! Ci-cicc! – kiáltotta el magát.

Hangjára egy fekete macska mászott elő. Nagy nőstény testét kecsesen himbálta előre. Szemei élesen megvillantak rajtam. A fehér folt pedig a hasánál... Mint az enyém... De... Ezt hogy? Várj! Ugye nem?!

- M-mama...? – kérdeztem suttogva. Szívem a torkomban dobogott, hirtelen levegőt sem tudtam venni. Az én anyukám egy ilyen ember házi kedvence? Ez csak egy vicc? Jobbat érdemelne!

- Mi? Te meg miről beszélsz? Na gyere szépen, jó helyed lesz nálunk! – próbált magával rángatni.

- Nem! Engedjen el! Én nem megyek magával!

- De velem jössz kis csitri!

- Kikérem magamnak, még csak ember sem vagyok!

- Majd azt meglátjuk!

Hosszú hajamat megragadva próbált rángatni egy régi lakókocsi felé. Hiába tiltakoztam, hiába kapálóztam, ezzel a gyenge emberi testtel semmit sem értem el.

- Anya! Segíts! – könnyek közepett, torkom szakadtából üvöltöttem neki. El akartam magam rúgni a másiktól, de...

*tik-tak-tik-tak*

Egy óra ketyegését hallottam. Ugyan olyan mély szólamú, mint azé az öregemberé...

Testemben újra éreztem azt a bizsergést, de most más. Nem szétszakítani akarnak, hanem összepréselni. Ez fáj!

- Mama, segíts! – rugaszkodtam el az embertől, majd felé futottam. – El kell innen mennünk! Miért nem mozdulsz?

- Mi a rákom volt ez?! – ordította a háttérből a férfi, de a földről nem tudott felkelni. Mint aki csak szellemet látott.

- Miért nem mozdulsz? – nyávogtam hisztérikusan.

- Menj el. Nekem ezzel az emberrel kell maradnom – csilingelt hangja.

- D-de hiszem...

Torkomat valami maró érzés kerítette hatalmába. Ilyet még nem éreztem. Mi lehet?

- Nekem már ez a végzetem, de te még élhetsz szabadon. Menj vissza ahhoz az öregemberhez. Nagyon kedves és gondoskodni fog rólad. Menj! Kezd magához térni!

- De hát... – a fojtogató érzés egyre jobban hatalmába kerített.

- Fuss!

- Nem megyek!

A férfi felkászálódott a földről, majd vészjóslóan közeledett.

- Szóval igazából egy rühes dög vagy? Adok én neked olyat! Ezt biztos nem úszod meg szárazon. HAHA-HA! – arcán őrült tekintet volt látható, vigyora gyilkosul hatott.

- Menekülj, én addig feltartom!

- Nem megyek el nélküled!

- Amint kellő távolságba értél utánad megyek! Menekülj!! – parancsára futni kezdtem, próbáltam nem hátranézni.

A háttérből még hallatszódott egy-két halk csapás, karmolás, ordítás, visítás.

Visítás?!

Hirtelen fordultam meg, de nem kellett volna.

A férfi keze lendült, majd csak egy repülő fekete kis árnyat lehetett látni. A másodpercek lassú, óráknak tűnő képkockáknak hatottak. Hirtelen eszembe jutott egy emlékkép is.

Anyu futott velem valamerre. Aztán hirtelen felkapta egy vékony férfi, mire engem elengedett. Ő kétségbeesetten sikított, én pedig... Engem pedig felvett egy kedves öregember...

- Mama!! Ne! – rohantam volna vissza, ám egy kéz megtartott.

- Ne menj arra, belehalsz te is!

- Nem! Engedj el apóka!

Meleg kezeit azonnal felismertem, csak is ő lehet az. DE NEM!

- Engedjen el!

A kép, ami előttem volt egyre távolodott tőlem, lassacskán már nem is láttam. Könnyeim akaratlanul is útnak indultak. Ahogy az öreg vitt magával, az egész utcában hallani lehetett a magas macskanyávogást.

Miért? Miért végezte így? Az egész az én hibám! Nem kellett volna odamennem! Buta emberek! Buta-buta-buta emberek! Soha többé nem akarok ember lenni! Utálom őket!

- Ne sírj picinyke. Nálam jó helyed lesz.

- De a mamám...

- Tudom. De idővel túl kell lépned rajta. Hamar eljön az idő, hogy családot kell alapítanod neked is, és te neked kell gondoskodnod a kicsinyeidről.

- Igen - csuktam le a szemeimet, és próbáltam nyugtatgatni magamat.

Ha nincs ez a kérésem, talán egy szép napon együtt lehettünk volna?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés