Csatlakozz te is!

Tűz a nap. Lágy szellő simogatja a fák leveleit, madarak csicseregnek untalan. Itt ülök, de nem tudom, mi tévő legyek. Kellemes zenét hallok a távolból,

körülöttem fiatalok és idősek, vidámak és szomorúak, én pedig... Villámként csapott belém a felismerés!

Olyan hirtelen álltam fel, hogy ugyanazzal a lendülettel hajszál híján vissza is zuhantam az egyszerű, kopottas fa padra, amin a parkban ücsörögtem. Mindemellett kissé meg is szédültem, így a zöld pompában úszó övezet majdnem megfordult velem együtt, mint mikor az ember elájulni készül. Bár, ahogy éreztem magam nem csodálkoztam volna rajta, ha a következő pillanatban átzuhanok a tudatlanság rémisztő szakadékába a színektől és élettől nyüzsgő nyárból.

Hirtelen cselekedetem következtében többen is rám néztek. Egyikük sem ismert, ők csak annyit láttak, hogy valami nincsen rendben velem, ezzel tűntem ki a tömegből. Egyébként semmivel nem voltam másabb, mint ők, vagy a többiek különbek nálam. Csak egyszerű emberek voltunk mind, akik élvezték a jó időt a városi parkban. Legalábbis a legtöbben. Felszabadultan tréfálkoztak, beszélgettek, úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nos, szerencsések, ha ezt mondhatják. Én viszont másért jöttem ide: átgondolni a dolgokat. Lehet, alkalmasabb lett volna erre egy, a fák között megbújó patak partja, vagy a kikötő a város szélén, biztosan nem jár arra annyi ember, mint itt. De én mégsem azok közül választottam, hanem a parkot, ahol mindig pezseg az élet. Gyakorta mondják, akkor teszel valamit a legjobb helyre, ha szem előtt van, még is így rejted el a legbiztosabban.  Én is így gondolkodtam. Mi van, ha ott tudom legjobban átértékelni az elmúlt pár hónap eseményeit, ahol sokan vesznek körül? Hisz az ember kényszeredett helyzetben képtelen gondolkodni, s lehet, számomra a csend és a nyugalom sürgető tényezőként lett volna jelen. Így viszont, a többi ember közelében, tudat alatt elkönyvelt biztonságban olyan hirtelen és szilárdan határoztam el magam, mint amikor az ember felkapcsolja a villanyt, s a fény üdítő világa elől az árnyékok egyszerűen, megsemmisülten visszavonulót fújnak tudván, hogy semmiképp sem győzhetnek.

Így száműztem én is felettébb zavaros gondolataim közül a kétségbeesést. Bár sok kérdés kavargott a fejemben, egy dolgot tudtam biztosan. A többi válaszra váró várhat még. Az eltökéltség egyébként is lassan kiszorította mindet.

Először csak sétáltam, aztán inkább már kocogtam. Bár tudtam, még mindig kímélnem kellene magam úgy éreztem, ha most nem indulok el, a tökéletes bizonyosság szertefoszlik, s ki tudja, mennyit kell még várnom arra, hogy újból felbukkanjon. Én pedig nem szerettem volna elszalasztani az alkalmat. A park sétányára fordulva továbbra is gyors léptekkel haladtam előre. Voltak, akik furcsán megbámultak, biztos azt gondolták, hová rohan ez a lány ebben a nagy melegben? De egyáltalán nem érdekelt. Az viszont annál jobban, hogy elérjem, amit szeretnék.

A gyors tempó miatt elég hamar kiértem a parkból. A távoli zeneszó elhalt, egyébként az rejtély, honnan jött, de gyakori errefelé az ilyesmi. Az emberek csevegését sem hallottam már, csak saját lépteimet, ahogy a sóder mindannyiszor megnyikordult alatta, ahányszor a szandálom hozzá ért. Szandálban futni? Én tényleg megőrültem. Annak kéne örülnöm, ha élve megúszom ezt a futást, nem pedig aggódnom azon, beválik-e a tervem.

Igyekeztem elterelni a gondolataimat, s kényszeríteni magam, hogy egy bizonyos dologra gondoljak. Most, hogy jobban koncentráltam, szinte elvesztem az emlékekben, amelyek magukba szippantottak. Szívem szapora verését, egyenletes, ám kissé ziháló lélegzésem és a lépteim keltette hangot csak távolról hallottam.

„Az adrenalin akkor is fűtött, akárcsak most. Végigrohant rajtam, mint a rácsait szaggató vadállat dühe, aki arra vár, hogy végre az utolsó drót is elpattanjon, s ő kiszabadulva zárkájából szabad lehessen, akár a szél. Én is szabad akartam lenni, végre, önfeledten örülni, s csak a pillanatnak élni. Halvány mosoly futott át arcomon, mikor arra gondoltam, már csak pár perc van addig a momentumig.

-          Kész vagy? – Felnéztem barátnőmre, aki egyébként is magasabb volt, mint én, most pedig, hogy ültem, valóságos törpének tűntem hozzá képest.

-          Igen – Feleltem, s lassan, megfontoltan álltam fel annak ellenére, hogy az energia belülről már majd szétfeszített.

Kis idő elteltével már a függöny mögött álltam, készen a következő pár percre. Testem finoman remegett az izgalomtól, de tudtam, hogy mindez rögtön elmúlik majd, ha kilépek a színpadra. Barátnőmre mosolyogtam, aki mellettem állt, s mikor bent szinte néma csend lett, tudtuk, hogy itt az idő.

Szétnyílt a sötét szövet, mi pedig a szintén feketeségbe burkolózó színpadra léptünk. Ahogy felkészültem, minden izmom megfeszült, pedig nem menekülltem, hacsak az édes mámor karjaiba nem akartam rohanni. Nagy levegőt vettem, hogy még bírjak magammal egy kicsit, s ahogy óvatosan a vállamra helyeztem, átjárt az ismerős nyugalom és biztonságérzet a hegedűm súlyától. Jobb kezem ujjai várakozásteljesen feszültek meg a vonó vékony fáján. Most már tényleg készen álltam.

Felcsendültek az első hangok, s a zenével egyidőben a reflektor is lassan ránk irányult. Az egész körülbelül olyan volt, mintha a terem tetején keresztül egy fénylepelt bocsátanának ránk, mely megmelenget, beborít, átölel. Bár korántsem arcizmaimra figyeltem, tudtam, hogy mosolygok.

A dal lassan indult, s ahogy annak lennie kell, minden tökéletesen a helyén volt. Bár egyszer sem néztünk egymásra, barátnőm és én egy hullámhosszon voltunk, a két hegedű hangja egyként zengte be a termet, bánatosan sírva fészkelve be magát minden, a nézőtéren ülő ember fülébe, hogy a melódia szavak nélküli üzenete a lelkükig hatoljon. A zenében az a szép, hogy légy akármilyen, hallj akármit, mindenképp értelmezni tudod azt. Talán ez az egyetlen olyan dolog, amely minden embernek mást jelent, s, ha eléggé figyel, felfedezi a hangok közt megbújva önmagát. Boldog az, aki átadhatja, cserébe pedig az is elég, ha látja, akiknek szólt, ők megértették. Nemcsak azt, amit ő szeretett volna mondani minden egyes hanggal, hanem saját magukat, aki valahol ott rejtőzik a dallam folyamában.

A lassú melódia lassan tüzesebbre váltott, a zenekari kíséret szinte sürgető lett. Azzal egyidőben pedig, hogy mi is ritmust váltottunk, egyszerre kezdtünk el mozogni is. A tánclépések energikusan, erőtől duzzadva, kifejezően, mégis légiesen, könnyedén és kecsesen követték egymást, kifejezve mindazt, amire a hangok önmagukban már nem képesek. Így, együtt pedig átlépték valahol az elképzelhetőség határát, s az egész, bánatosnak induló szívszaggató üzenet a lelkekhez most, hirtelen váltással a mindent elsöprő örömöt, tüzet és erőt formálta meg mind a szemek, mind a fülek számára olyan formán, hogy mindenki azt kívánná legszívesebben, bárcsak igazán átélhetné.

Ahogy lenéztem a közönségre láttam, hogy mosolyognak, mindezt ebből olvastam ki. Közben pedig majd szétvetett a boldogság, hogy én tényleg elmerülhetek ebben, sőt, mindezt nekik is átadhatom. Mi bizonyítaná jobban az irigységre hajlamos emberiség számára azt, hogy jobb adni, mint kapni, mint ez az érzés és a tudat? Filozofikus gondolat, de szerintem nincs ennél ékesebben szóló érzés, vagy bizonyíték. Ha van is, nekem nem kell, elég az, hogy ezzel jót teszek.

Akárhol is volt a produkció csúcspontja, én nem vettem észre. Olyan volt ez, mint mikor az ember ébredés után rögtön elfelejti, milyen jót álmodott, vagy, ha számára különösen örömöt okozó eseményen van. Repült az idő.

Az idő, amely rohan, mégis kiszámíthatatlan. Elég hozzá egy másodperc, hogy úgy érezd, megállt, hogy az adott pillanat örökre az agyadba égjen, akárcsak egy fontos üzenet. Ehhez elég egy szó, egy mozdulat.

Abban a másodpercben éreztem, hogy valami nem a tervek szerint alakult, pedig nem sok lett volna már hátra. Bár erre a tényre nem úgy gondoltam, mintha örülnék neki, sőt, elszomorított. Nagyon is. Most mégis a szomorúság helyét átvette a mindent elsöprő páni félelem, vagy rémület, párosítva azzal a szívfacsaró érzéssel, mikor pontosan tudod, veszélyben vagy, mégsem tudod felfogni a helyzetet.

A terem furcsán megbillent, én pedig tudtam, hogy szemeim képtelenül tágra nyíltak. A fájdalmamat legszívesebben világgá kürtöltem volna, de éreztem, hogy nem tehetem. Kétségbeesetten gondoltam arra, mi történt? De nem tudtam a választ. Még, mielőtt rájöhettem volna elsötétült a kép, s már azt sem láttam, hová zuhanok tulajdonképpen.

Azt mondják, mikor az ember elveszti eszméletét, tökéletesen öntudatlan. Ezzel ellenben ugyanakkor sokan állítják, hogy azt kívánják ilyenkor, bárcsak ne térnének magukhoz, s megmaradnának a gondtalanságban. Én is így éreztem, talán még utolsó, öntudatos gondolataim voltak ezek. De nem akartam szembesülni azzal, mi történt, mert minden porcikámban éreztem, hogy a szó összes jelentését figyelembe véve fájdalmas lesz.

Az volt. Keserű kín, ami inkább lelki, mint testi valójában nyilvánult meg, de akkor úgy éreztem, elvesztem. Én, a jövőm, minden. Cserben hagytam azokat, akiket szeretek.

A kórházban tértem magamhoz. Még kábult voltam, valószínű a nyugtatóktól, amiket ki tudja, mikor fecskendeztek belém. Ahogy az már lenni szokott ilyenkor, az emlékek egyszerre rohantak meg, mint szökőár a partot, hogy lerombolják a tudatlanság fekete, félelmetes bástyáit. Én mégsem értettem meg, mi történt, ám hamarosan elmondták.

Rosszul léphettem, vagy megcsúszhattam, ezt magam és senki más sem tudja. Mindenesetre ijesztően nagyot estem alig tizenöt másodperccel a produkció vége előtt, tömött nézőtérrel alattam. Nem szégyenkeztem, hiszen tragédiák mindenhol vannak, de tény, hogy mivel a bal bokám minden kétséget kizárólag csúnyán eltört, úgy éreztem, derékba tört a jövőm. Minden tekintetben, hiszen, ha fel is épülök, kizárt lesz, hogy úgy éljek, mint régen. Arra is kevés esélyt láttam, hogy teljesen rendbe fogok jönni.

Mindenki biztatott. Olyanok is, akiket soha sem láttam, akik ott voltak a koncerten, s szívükön viselték a megrázó baleset következtében sorsomat. Megható volt, s hálás voltam mindenkinek ezekért. A legjobban mégis az szomorított el, hogy akaratlanul is megtörtem családom karrierjét, akik nehéz perceimben is mellettem voltak. S bár szerettem volna nekik egyszer, egy szép napon meghálálni ezt, de tudtam, hogy úgy képtelen leszek már, ahogy a legjobban szeretném. Rokonaim, elődeim mondhatni, hogy évszázadok óta a zenével foglalkoztak. Ebben nőttem fel, ez nálunk már hagyományként tisztelendő volt. Nekem pedig eszemben sem volt bármit is változtatni ezen. Mégis, azzal, ami történt, akaratlanul megszakítottam a láncot, én ezt ennek ellenére saját bűnömnek éreztem. Nem terheltem vele senkit, tudtam, hogy mindenképp hárítanák az őszinteségi rohamomat, akár azért, mert igazam van, akár azért, mert szeretnek, vagy, mert meg akarnak nyugtatni. Elég volt, ha én tudtam, mit érzek, az is az én dolgom, hogy megbirkózzam ezzel.

Keserves hónapok voltak. De az idő haladt, s lassacskán én is jobban lettem. Végül gyógyultnak nyilvánítottak, s végre teljesen megszakíthattam kapcsolatom az orvosi világgal. Folytatnom kellett volna mindent, ahol abbahagytam, újra formába hozni magam. De nem tudtam dűlőre jutni. Bár mérhetetlenül örültem neki, hogy hangszerem szinte gond nélkül úszta meg az esetet, valahogy ösztönösen nem rá estem, s ez után újra nekiálltam játszani, mégsem úgy, mint régen. Féltem attól, hogy minden megismétlődik, pedig mindenki bátorított.

Másfél hónapot bírtam ki így, őrlődve. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, hiába akartam annak érezni. Álmaimban sokszor visszaköszöntek régi, boldog emlékek, még az ominózus koncert előttről, s tudatosan ugyan nem gondoltam rá, ilyenkor, ha felébredtem egy álomból, majd akár egy másodpercre is engedtem, hogy a boldog mosoly szétterüljön az arcomon tudtam, hogy én folytatni akarom. Mert még nem voltam elég józan ahhoz, hogy alig a valóság talajára zuhanva az álmok birodalmából tudatosan elfolytsam valódi vágyaimat, érzéseimet.”

Hirtelen megtorpantam, s pislogtam párat. Felnéztem az előttem magasodó épületre, mely teljes fizikai valójában hirdette előttem létezését. Alig fél méter kellett, hogy belecsapódjak a falba. Nem hiányzott volna a plusz fájdalom, így is szúrt az oldalam, s azt is éreztem, hogy a sérült bokámnak sem tett jót ez a nagy rohanás. Mégis itt álltam, barátnőm háza előtt készen arra, hogy belépjek, s végre a szó elvont értelmében is újra talpra álljak, majd büszkén kihúzzam magam, még akkor is, ha csak százötven centi magas vagyok.

Remegő kézzel kotortam elő a zsebemből a mobilom, majd ujjaim ügyetlensége miatt háromszor is beütöttem barátnőm számát a készülékbe, mire helyesen sikerült, s kicsöngött. Igyekeztem lecsillapítani még mindig szapora légzésem, hogy mire felveszi ne úgy szóljak bele, mint akit végigkergettek a városon. Bár, ha jobban belegondolok, valami ilyesmi történt, csak nem bűnözők voltak a nyomomban, hanem a tettekre sarkalló késztetés. Rövid beszélgetést követően meg is szakítottuk a vonalat, majd a telefont ismét ruhámba rejtettem, s beléptem a kapun. Felszaladtam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt.

Abban a pillanatban szembe találtam magam Eimear kérdő tekintetével. Pillantásom akaratlanul is végigsiklott karcsú, magas alakján. Arcán némi értetlenség tükröződött, ez kissé kínlódóvá torzította egyébként finom, bájos arcvonásait. Hosszú, természetes, fényes szőke haja a derekáig omlott le, mivel kiengedte. Utoljára néztem csak a szemébe, s láttam a tekintetén, hogy magyarázatot vár.

Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy a szívem ismét szaporábban kezd el verni, pedig alig nyugodott meg, s a pulzusom is felszökött kissé. Egyszerre elfogott a jeges rémület, mi van akkor, ha nem sikerül? De még csírájában elfolytottam, majd nagy levegőt vettem, ami a hűvös ház csendjében szinte a fül számára bántólag hatott:

-          Készen állok. – Jelentettem ki, még magam is meglepődtem azon, mennyire határozottan cseng a hangom, de ezáltal méginkább erősebbé váltam és tudtam, helyesen döntöttem. Figyeltem közben, ahogy Eimear szemöldöke a magasba szalad, úgy látszott, pár másodpercig nem értette, mire szerettem volna rámutatni. De aztán kaptam tőle egy ragyogó mosolyt, ami engem is felüdített, s szó nélkül utána indultam.

Nem léptünk ki a házból, csak barátnőm szobájáig mentünk. Már egy hete náluk voltam, s azóta az elmúlt hónapok történései volt a téma. Rongyosra beszéltük az események minden egyes részletét, s bár volt olyan, mikor perceken keresztül sírva könyörögtem, hogy hagyjuk már abba, nem bírom ezt a lelki kínzást, mégis úgy tűnt, tényleg megerősített, hiszen megölni nem ölt meg. Pedig azt hittem, meg fog. De most már tudom, hogy nem úgy volt a sorsom megírva, hogy itt elbukjak.

Átvágtam a helyiségen, s kapkodva kezdtem készülődni a sorsdöntő eseményhez. A kezem most is remegett, csak nem az izgalomtól, hanem az idegességtől. Kisebb bénázás árán végül sikerült mindent előkészítenem, s mire megfordultam hangszerestől, Eimear már velem szemben állt a sajátjával.

-          Jól van. A lényeg az, hogy úgy tudd végigcsinálni, ne gondolj semmire – Kezdte barátnőm, én pedig szorongva aprót bólintottam, hogy értem. Szemeibe néztem, s úgy vártam, hogy elkezdjük. Abban a pillanatban, hogy ezt megtettük, becsuktam szemeim, s csak a lélegzésemre, valamint a zenére koncentráltam.

Két héttel később az öltözőben álltam. Miközben összeráncolt homlokkal gondolkoztam, megszokásból lesimítottam hosszú, zöld estéjim hullámait. A ruha egészen a bokámig leért, gyönyörű színe volt, s bár nem szívesen fényezem magam, de tudtam, hogy jól is áll. Eimear mosolyogva lépett be a helyiségbe, csak ő fehér ruhában. Úgy nézett ki, mint egy hercegnő, derékig leengedett szőke hajával, s azzal a természet adta kecsességgel, ahogy mozgott. Habár ő pedig mindig azt mondta, én egy tündérre hasonlítok, én csak nevettem rajta.

-          Na, miért nem nézed meg a tükörben magad? – Kérdezte rám pillantva. Igen, nem volt rossz ötlet. Legalább tudjam, hogyan nézek ki a visszatérésem pillanatában. Halkan felsóhajtottam, majd odaléptem az említett tárgyhoz, s tanulmányozni kezdtem tükörképem. Hullámos, vörös hajamcsaknem ugyanolyan hosszú volt, mint barátnőmé. Arcomon halvány mosoly ült annak ellenére, hogy aggódtam, szemeimben pedig felfedezni véltem azt az ismerős tüzet, ami csak jót jelenthet. A zöld ruha úgy terült szét körülöttem, mint a fák óvó lombjai, melyek puha ölelésükbe zárnak, s megvédenek. El kell ismernem, kellemes látványt nyújtottam, ezen pedig még csipetnyit dobott a halvány smink, ami az arcomra került. Lassan hátrébb léptem a tükörtől.

-  Akkor megcsináljuk? – Kérdezte Eimear csillogó szemekkel.
- Megcsináljuk. – Feleltem magabiztosan, s abban a pillanatban el is tudtam hinni, hogy így lesz.

A színpadra lépve tényleg úgy éreztem, mintha életem nagy pillanata előtt állnék. Várakozásteljes izgalom, s az öröm ígérete keveredett bennem, akárcsak azon a bizonyos estén. De tudtam, hogy ez most más lesz, már csak azért is, mert teljesen új, boldog dallal készültünk ezúttal kezdésként.

A fények először barátnőmet világították meg, aki ennek láttán játszani kezdett. Nem láttam, hisz a háta mögött álltam, a fénykörön kívül, de biztosra vettem, hogy aggódik értem, ugyanakkor boldog, hogy újra itt lehet, velem. Ideje volt, hogy csatlakozzam hozzá. Így hát tartva a ritmust, s egy kicsit sem hibázva büszkén, örömtől duzzadó szívvel sétáltam mellé, ekkor pedig a dal is berobbant. Sokkal jobb volt, mint régen, azt sem éreztem, hogy fájna a bokám. Állítólag rendben volt minden a mozgásommal, erre én mégis csak most jöttem rá, mérhetetlen nyugodtsággal töltött el a tudat. Éreztem, hogy szinte sugárzik belőlem az öröm, mert akkor, az idő alatt, míg a dal ment rájöttem, hogy semmi sem volt hiába. Kellett a baleset, hogy mégjobban megerősödjek, elhivatottabbá váljak, mert most már tudtam, nem szabad feladni, bármi történjék is. Hisz az ember azért él, hogy megoldja azokat a problémákat, amik az útjába sodródnak, majd áthidalva őket a boldogsághoz jutván, s átérezve azt újabb akadályba ütközzön. Ahelyett, hogy elgyengülne a folyamatos megpróbáltatásoktól folyamatosan erősödik, hogy teljességgel élhesse át a boldogságot tudván, hogy képes felülkerekedni önmagán és félelmein, ugyanakkor megőrizni személyiségét, bármi is történjék vele és környezetével. Miközben játszottam, s éreztem a hangokat minden idegszálammal, tisztán láttam saját magam a sorok között. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy mit jelent számomra ez a vidám, örömteli, erős és határozott dallam. Nem hagytam cserben senkit, azért kellett megtorpannom, hogy a válságos helyzetből erőt merítsek, s erősebben és céltudatosabban térjek vissza, mint voltam bármikor annak előtte. Most pedig, ez a melódia a diadalt hirdette számomra, az én saját diadalomat a félelmeimmel, kétségeimmel szemben. Tudtam, hogy győztem, ezáltal magasabbra emelkedtem, s méltólag lehetek büszke arra, amit elértem, majd haladhatok a céljaim felé. Nem szálltam el magamtól. Csupán rájöttem, hogy történjék bármi, megoldhatom bárhogy, de még akkor is, ha rögtön nem veszem észre, s számtalan észrevehetetlen jel szükséges, hogy rávezessen, majd visszatereljen a helyes útra amin haladhatok, van olyan dolog, ami örökre a részem marad, mert, mikor a világra jöttem azzá lett, s ez soha sem változik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés